Három plusz egy testőr Belgiumból

A kutyás sportok egyik legkiemelkedőbb sztárja kétségtelenül a belga juhászkutya. Akár őrző-védő versenyen, akár az agility-pályán kell helytállni, ő mindig ott van az élen. De helyesebb lenne többesszámot használni, hiszen a belga juhászkutyának négy típusa van, gyakorlatilag négy fajtáról van szó: a fekete groenendaelről, a vörösesbarna tervuerenről, a göndörszőrű lakenois-ról és a quartett legrövidebb szőrű tagjáról, a malinois-ról.

A belga juhászkutya összes mai típusának története megközelítőleg az 1880-as és 1890-es években kezdődött, mikor a legelők bekerítésével, a vasút megjelenésével és a farkasok kipusztulásával már egyre kevésbé volt szükség juhokat őrző kutyákra. A juhászok korábban nem sokat törődtek kutyáik küllemével, elsősorban a teljesítményre fektettek hangsúlyt. Az ezidőtájt igen népszerűvé vált kutyabemutatók és versenyek nagy szerepet játszottak a belga juhászkutya fennmaradásában, s lehetőséget nyújtottak a legjobb példányok kiválasztásában és az alkalmas típusok megőrzésében. Először megközelítőleg hat típust választottak ki szelektálásra.

1891-ben Reul professzor nagy csoport kutyát gyűjtött össze és tanulmányozott, majd azt javasolta, hogy ne csupán alkatra és terelőképességre szelektáljanak, hanem szőrtípus és szőrszín szerint is folyjon a tenyésztés. A Belga Kennel Klub végül 1897-ben három változatot ismert el: a groenendaelt, a tervuerent és a malinois-t. Később elfogadtak egy negyedik változatot is, a göndörszőrű lakenois-t. Reul professzor a Cureghami Állatorvosi Intézetben hirdetett „szemlét” a juhászkutyáknak, melyen az ország minden részéről összesen 177 kutya jelent meg. Mindegyikük körülbelül 53-55 centiméter magas volt és igen egységes típust képviseltek, csak szőrzetükben és színükben volt különbség.

A fekete groenendael tenyésztésének kezdete egy bizonyos Rose úrhoz kötődik, aki Groenendael városában lakott. Petite nevű fekete szukája 1880 táján született, akit egy hasonló típusú kannal, Piccard D`Uccle-val fedeztetett (őt egy Bernaert nevű úrtól vásárolta.) Az első világháborúban nagyon sok fekete belga juhászkutyát használtak, üzenetvívőnek vagy vöröskeresztes kutyának, de alkalmazták őr- vagy rendőrkutyaként is. Olyan jó hírük volt, hogy a háború után sokáig a fekete német juhászkutyákat is gyakran groenendaelnek nevezték. A groenendael kezdetben Franciaországban és Hollandiában vált igen népszerűvé, de a háború után Amerikában is kulcspozíciót vívott ki. 1959-ben az Amerikai Kennel Klub, bár elismerte a tervuerent és a malinois-t is, a groenendaelnek adta meg a „belga juhászkutya” elnevezés kizárólagos használatának jogát.

A fajtaleírásnak megfelelően kívánatos, hogy a kutyák teljesen feketék legyenek, bár a mellkason egy kisebb fehér folt vagy csík megengedett. Gyakori, hogy a groenendaelek arcorri részén 2-3 éves korukban fehér szőrszálak jelennek meg, mintha megőszültek volna, holott fiatal kutyákról van szó.

A belga juhászkutya könnyebb felépítésű a német juhászkutyánál, így villámgyorsan tud elindulni, megállni vagy irányt változtatni. Ez a mozgékonyság terelőkutyaként és sportkutyaként is értékes tulajdonság.

A groenendael jellemzői szinte kivétel nélkül igazak a tervuerenre is. E változat története pontosan rekonstruálható. A Tervueren városában élő és juhászkutyákat tenyésztő F. Corbel úrnak volt egy Tom nevű kanja és egy Poes névre hallgató szukája. Mindketten őzbarnák voltak, bár szőrszálaik vége fekete volt. E két kutya pároztatásából származott egy Miss nevű szuka, akit Corbel egy bizonyos Danhieux úrnak adott el. ő ezt a szukát a már említett Piccard D`Uccle-vel pároztatta, aki ugyan fekete volt, de rejtetten megvolt benne az őzszín faktor is.

A tervueren és a groenendael közötti legfőbb különbség a szín. A tervueren színe a telt őzbarnától a rozsdabarna mahagóniig terjed, fekete rátéttel, azaz a szőrszálak vége fekete. A fejen a a maszk és a fül többnyire fekete. A kutya végleges színe többnyire tizennyolc hónapos korára alakul ki.

A Malinois nevét a Brüsszel és Antwerpen között fekvő Mechelen városáról kapta, melyet a köznyelv Malinesnek nevezett. Igazi népszerűségre Közép-Belgiumban tett szert, de hiába tűnt ki a pásztor- és rendőrkutya versenyeken, az emberek mindig is jobban kedvelték a belga juhászkutya hoszszúszőrű változatait.

A malinois feje hosszú, koponyatetője lapos, arcorra erőteljes. Törzse kissé hosszabb, mint amennyire magas; ez a legfontosabb felépítésbeli különbség közte és három másik belga rokona között. Mellkasa mély, leér a könyökig. Bundája „hosszú is meg nem is”: sem nem rövid, sem nem hosszú.

A göndör szőrű lakenois a Laeken kastélypark kis tenyészetéből származik, talán ő a belga quartett legkevésbé ismert tagja. Fennmaradása holland tenyésztőknek köszönhető, akik sok időt és figyelmet szenteltek a fajtának, mely a közelmúltban felkeltette az angolok érdeklődését is. A lakenois a legnyugodtabb, legcsendesebb belga juhászkutya; alkalmazkodó családtag, de jó munkakutya is.

A belga juhászkutyák nagyon könnyen kezelhető, igen tanulékony munkakutyák. Jó házőrzők, a hideg időjárást is jól bírják, de kenneltartásra nem alkalmasak, s ha képességeik teljes tárházát ki akarjuk használni, feltétlenül családtagként kell kezelnünk őket. Nem bírják a katonás kiképzést, de erre nincs is szükség, hiszen tényleg könnyen tanulnak. Egy kis játékkal, szeretettel csodákra képesek. Mozgásigényük hatalmas, így szinte nekik találták ki az agilityt, mely nemcsak a kutyának, de gazdájának is kitűnő szórakozást és mozgáslehetőséget nyújt, ráadásul ebben a sportágban csupán erőszakmentes kiképzési módszerekkel lehet eredményt elérni. A belga juhászkutya mind a négy típusa egészséges, hosszú életű fajtának nevezhető, nagy valószínűséggel nem lesznek az állatorvosi rendelő törzsvendégei.

Általában kétéves korukra válnak igazán felnőtté, addig különösen türelmes és szeretetteljes bánásmódra van szükségük. De a törődést és szeretetet kamatostul meghálálják, akár munka-, akár családi kutyaként; vagy éppen mindkét szerepkörben.